4
"A múltat még isten sem tudja megváltoztatni, csak a történészek."                                                                                        Samuel Butler
Nézz vissza...

Nézz vissza, s ujraéled,
mi volt: órák, napok,
sebző-gyógyító évek,
mi élő emlékké lett
s ami belénk fagyott.

Mennyi mélyre futó kés,
szorongó fájdalom,
indulat, gond, törődés!
él, gyülemlik, kidől - és
elvérzik egy dalon.

Mennyi türelmes, néma
tett, lom hétköznapok
fénytelen tartozéka:
s több, mint sok heuréka,
szép rímek, dallamok.

Lám, a búvó-patak!
vize is megmarad:
a szótlan szív se hallgat;
beszél, s ki érti, annak
többet, mint nagy szavak



Keresztúri Dezső
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                              
                                                                                                                                                    Dr. Bárdos László
                                                                                                                                                    irodalomtörténész   

1904-1996
DUNÁNTÚLI HEXAMETEREK

I

Épp hogy esett, még pettyes az ablak, iramlik a símán
    zúgó gépkocsi a frissremosott betonon.
Messzi mezők, erdők, rétek szaga ömlik, a lucskos
    ég sürü fellegeit oszlani tépi a szél.
Árkok partjairól pipacs int: pirosan lobogó láng,
    freccsen a víz, sir a drót, fák sora zúg, lezuhan.
Mintha kezek, hurkos kötelek nyúlnának utánunk:
    száraz a torkom, alél; fojtva növő harag ég
véremben; mint megfeszülő húr peng az ideg, vad
    dobként dübben a szív: Hagyd, ami volt! Menekülj!...
S nyitja a felderülő nyár végtelen útjai fényes
    hálóját: fasorok hívnak a kék hegyeken
túlra e börtönből: más, méltóbb végzet elé. Nézd:
    színt váltó jelenés díszleteként fut a táj.
Érzed-e, mint foszlik szét, elmaradozva, mi gyötrő
    gond volt, dac, keserű vád, hiu gőg, vak erény?
Mállik minden gúzs e szabad rohanásban, az élet
    meggyűlt mocskaiból szárnyra emelve kimos
újra merész vágyunk: suhanunk el, fel, ki, amerre
    szomjan a fergeteges kor veri képzeletünk…
Sűrül az emberlakta vidék; falu jő, a kanyarban
    pajta, meszelt falu ház, templom alatt temető.
Kis takaros hegyek állnak körben s a tűnt fiatalság
    színe szürődik a táj hars, mai fényein át,
s mint a megújult sebben a vér, buzog, önt el a forró
    emlék, felszakad és torkomig árad a mult.
Futnék s hallom a sírok, a zsongó utca, kicsiny kert,
    vén ház, hű butorok porba haló panaszát.
Ifjan holt társak néznek rám, új-falu otthon,
    dolgos férfiak és nők komoly arca, szeme…
Zökken a gép, tócsákba tocsog már; görbe az ország
    erre, tünődve pihen, érik a vágta-idő;
s más értelmü beszéd támad, míg a görcsös eperfák
    szinte behajlanak egy szóra az ablakon át.
Szőlők, pincék: minden perc új látnivaló. Nézd,
    ifjúl-vénül a föld, sarju, gyümölcs szaga száll.
Vércse elől rejtőzik a búza közé a pacsirta
    s vándor fecske suhan így haza: húz valami
mély vonzás. Itt, itt a helyünk: szemeinkben a távol
    éggel az itthoni föld fészkire szállni alá.

II

Gesztenye, körte, dió, tamariszkusz lombja között mint
málló szirt fogad újra a ház bádogtetejével.
Itt voltam fiatal. Még minden olyan, csak a nyírfa
halt meg a kertben s néném gránátbokra veszett ki.
Vadszőlő, lila ákác fut fel a barna verandán,
zöld árnyából nők, gyerekek lépnek ki, ölelnek
mint megtért utazót; tessékelnek be, sürögve
kínálnak; kávé, vaj, kuglóf, sült hus, aludttej,
méz meg eper: teritett asztallal vár az ebédlő,
annyi vidámság, annyi nehéz gond színhelye; lakzik,
névnapok és pasziták, torok és a családi tanácsok
itt zajlottak, a holtakat itt tették ravatalra,
s vitték… Csúffá tette a dúlás, mégis az édes
gyermekkor szaga csap meg a nedveslábu falak közt.
Asztal, lóca, komót, kanapé mind újra enyém, itt
áll a karosszék; átlőtt fejjel ölébe hanyatlott
vissza apám, még barna a vér nyoma rajt; s szivembe
kondúlnak zengő ércnyelvvel sorban az órák.
Egy szekrény fenekén sértetlen megvan az ősök
albuma. Asszonyok állnak elém mereven, tafotában,
rég elmúlt fiuk és lányok, feketében a bajszos
férfiak. Itt járnak még mind a szegények. A testük
lassan a földbe vegyűl az öreg temetőn, de amíg kint
nőnek a fák, amit ültettek s amig őrzik a szekrényt,
könyvet, kést, kanalat, mi övék volt, képüket, ízes
tetteik emlékét: élnek. S azután elenyésznek,
mint a harang, vagy az óraütés elzeng az időben.

III

Elmúlt éjfél; bor, füst, indulatok sürüjéből
szellőzködni kilépek az udvaron át a majorba;
»Menj csak!«, fujtat a sógor, s már, tul a kerti kapun, lenn
állok a réten. Az éjbeborult jegenyék s a zömök hegy
tornyai közt pihenő csend tücskei szólnak. A ringó
árnyban elúsznak a sarjú rendjei. Mintha fölébem
égre vetett város csillogna: a Véga, Fiastyúk,
Göncöl leng s vele hány csillag még?... Egy vagyok, árny csak
árnyak közt, elveszve a tengermélyi magányban.
– Térré mélyül a sík: tágas fürtökbe csomózva
függnek a csillagok: égő cseppek az éter ezüst-kék
rácsán; bolygókon, tejuton, fénypor-ködökön túl,
sodródó naprendszerek ingó tengelyein, szám,
kor, mérték nélkül nő fel miriád alak egy elv
kristályforgatagában s omlik az éjhusu űrben…
Túl nagy a látvány. Megszédülve hunyom le szemem; s most
mint az ür oszlopain felhabzó téboly: a szótlan
ész, a halántékon doboló vér rémületébe
ájult szív, zsigerek mélyéről dől a sötétség.
Nyílik a másik végtelen: énem mélye fölött száll
tűnődő értelmem, az élő szervek, ütő ér,
csont, hús, sejt, szövetek s atomok sokasága, parányok
osztódó televénye fölött, kémlelve a belső
csillagrendszerek örvényét, hova testbe növő gén,
vér s dobogó szív olt alakot, bár egyszerit, újra
élőt. – Villan a mindenséget egyensulyozó rend
árján lényem s támad más, miriád, az örökkön
állandó s alakot váltó létből: iszonyú szép
törvény ez; ha megérti talányát, visszahall újra
sejtjei védő, csillagmély sürüjébe a lélek…
Harmat hull; lágy szénaszagot hoz a szél; szur a tors, egy
távoli eb csahol; őr jegenyéink sorfala mozdul;
oldja a kásás éj sürü mélyét s náluk erősebb
fénnyel a sáppadt csillagokét elrejti a hajnal;
szűz mosolyával a kék holdsarló reszket az égen.

IFJUSÁG

Ringva lejtő dombok hajlatában,
pőre fák közt áll a régi ház még.
Hazahívott otthonom szavával –
s mintha ködös holdtájékon járnék.

Kedves útja elsüppedt a hóba,
hangos szómra néma árnyak jőnek:
szálló életem tündér gubója
héja már csupán a tűnt időnek.

Dermedt szívvel állok, csak az ágak
ingó dércsipkéje sejlik távol;
halk zajával a sikló madárnak
száll fölöttem édes ifjúságom.

Lágyan, mint az álom bontja szárnyát
a levegő tiszta kék fölében:
tán csak vágyam sejti szárnyalását,
mint az elfutó perc, oly tünékeny.

Fellángol most, fénye átragyogja
a homályt, mely körülöttem árad.
Ó, hogy szárnyal! Ó, hogy zeng a hangja!
Nincs hatalma rajta a halálnak.


ÉLETRAJZ
EGY NEOGENTRY IFJÚNAK

Az állampolgárságot nagyatyád,
az ipszilont atyád szerezte meg,
te a pecsétgyűrűt; s most bajszos keccsel
csapod össze bokád: „mély tisztelettel” –
oly egyszerű ez, mint az egyszeregy.

Az ország dolga lesz majd birtokod
– erre készülsz – s egy zsíros hivatal:
a híg leckén könnyen tul is jutottál,
„nép”, „közönség”, „nemzetsors” szajkolod már
s ha böffensz is, „sajátosan magyar”.

Nem így volt mindig. Kiknek örökén
kukorékolsz most, szemtelen nemes,
azt tanították s szavuk tettel ért fel:
„Ne népedből élj, hanem érte égj el,
s az áldozat jogán légy úr s nemes!”

Mit tudsz te erről?! Fecsegsz s azt hiszed,
szavadnak nagy, országos súlya van;
pedig magyar szó sincs, mely illenék rád,
s úgy tünsz el, hallva a kor zord parancsát,
mint evezőről vízcsepp, nyomtalan.

(1942)
Kattints, kép nagyítható.
Kattints, kép nagyítható.Kattints, kép nagyítható.Kattints, kép nagyítható.
Kattints, kép nagyítható.
A „HARMADNAPON” CÍMŰ VERSESKÖNYVRE
Pilinszky Jánosnak

Hogy harmadnap mi lesz, tán ő se tudta,
  ki emberként vérzett el idelenn;
a megváltó láng-halál főnix-utja:
  vágyunk szülötte. Az ég idegen
fénye a forgó végtelenbe futva
  megvillan kristállyá forrt sziveden,
melyben, ha érintésére kigyúl,
sikoltva zeng egy éles fényü húr.

HARAKIRI

Megy a tömeg, viszi a lobogókat
adóját, szivét, pénzét: mindenét.
„Magunknak áldozunk!” – harsog a szónok;
a nép legörnyed és Hirohitónak
bőg új nevet: az ember-istenét.
Egy szó kell még s a lelkes sokaság
önként, gyönyörrel felvágja hasát.

(1944)

A PARTON

A sátoros ünnepre, dől a partra
a nép: tele a kikötő, a sétány:
az ország nyüzsög a vén fák árnyékán
s a tündér tájba néz apraja, nagyja.

Hangszóró közvetít. Recseg; sivár
zaja lehull a vidám hangzavarba;
szél kapja fel, a visszhang visszacsapja;
aki figyel, mégis megérti, lám:

„… a nép szava legyen tettünk parancsa!”
De ki az, aki úgy megfogalmazza
e szót, ahogy kell: híven, igazán?

A rekedt hang? Vagy azok, akik némán
állnak a part embersürűs karéján?
s ugy érzik szótlan: Ez az én hazám!

IDŐ S EMLÉKEZET

Idő, betegség, megszokás behordja
a vágy forrásait, s a Kor, ha már
igérni sem tud jobbat: börtön; foglya
köré fallá zárúl a szemhatár.

De szabad s gazdag az emlékező!
Gyümölcsfák sem utaznak, mégis ott van
velük a világ: fény, madár, eső,
szél, – s jobban, mint a zsúfolt vonatokban.

Ősz szele jön, illattal boldogan,
benn még a meddő vágy is édes emlék.
A fény a betelt tájon zöld arany
vad izzás, hogy gyümölcse ízesedjék –

s míg célját, értelmét megőrzi magva,
husát, szinét, zamatát másnak adja.
A verseket a következő kötetből válogattuk:
Emberi nyelven. Keresztury Dezső versei 1930–1965, Budapest, 1965,
Magvető Könyvkiadó
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Magányos kerti úton
Elsárgult levelek,
Zöld nyár forró hevében
Már őszt jelentenek.

Hullámzó déli fényben
— Csodás – hogy kelnek-járnak
A múltból ide tévedt
Szétfoszlott, könnyű árnyak.

Egykor ezek mind voltak,
Egykor mind itten éltek,
Közöttük mit akarsz itt
Idegen kóbor lélek?

Árnyak közé vegyül most
Az újabb árny-alak:
„Kivagy” „,,Hát meg nem ösmersz?’’”
,,,,Én vagyok te magad!”’’



Bizalmad, – álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
„Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
– Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
– Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Czóbel Minka
Idegen vendég
Kaffka Margit
Hullámok

Click here to add text.
Következő oldal>>>
Szerkesztő: Fetykó Judit
Remsey Jenő: Párizsi mulató
Hozzászólás és nyílvános üzenet kűldése itt>>>