2
"vétkesek közt cinkos aki néma"
Babits Mihály
1

Lassan
nem a gyermekcsacsogás tavaszi hangja
kísér a halálba,
de Chopin gyászmuzsikája,
ami ontja halált-szerető hangjait
a fülbe,
és csal gyász-szomjas igéket
a nevetni szerető szájra.

Ó, Chopin, te gyönyörű,
ördögi angyal,
indulód bódító gondolatával
hová vitted a lelkem,
ha nem el a halálba - - ,
amiből talán sokkal kevesebb lenne,
ha mély tiszteleted el nem időzne
már annyi halott szemfödelénél –
Hát rázkódjék ez a föld a zokogástól,
az ember önlelke-gyönyörének adva
próteuszi zenevirágot,
bebalzsamozottat,
hogy örökbe’ maradjon
végső csata-fájdalmában.

Ennyi a gyász,
lehajtja fejét hízelgő muzsikával ide,
s mindama helyre, ahol
a tragédia divatoz.
Ez a föld az,
itt éled föl a végzet
a fanatizmus halál-élvezetében;
itt már lehajtja fejét - , és megadással
lassan a tőkére simítja nyakát a morál;
- - és nem jön a várt Szabadító.

2

A szent könyvek halkan porosodnak,
de ordít a napi sajtó, mint a sakál,
kinek csúf-sárga fogában gyönyörködik a világ.
Az a szép, ami csúnya,
és csak a pénz, csak a pénz számít
a mindig más zászlók alá sokasodóknak.
S Ő hogy könyörögte, hogy ne vígy minket a kísértésbe…;
de az az Isten a Mennybe’ maradt…
S nem hallotta szavát az emberi lénynek? - - -
Mert másképp mire föl van, hogy ama kígyó
a mai ember tetteinek csak gyenge tanulója?!

Ecce homo!
Ládd, tömegember-fenevad, Ő volt
a bámulatos – de új értelme van a szónak,
és értelme új a világnak!
S ezzel mit se csinálnak, mint gyaláznak,
és lealáznak nem is abba a porba,
amelyből anyagunk vétetett.

Már nem az eszme
(legyen az bármi) a fontos
- - nincs is ilyen, s tán sohasem volt - - ,
csak a pőre szlogenek,
és a reklámok hada éled, a gaz,
ami nem is az árut ontja dicsérve,
de a méreg-adalékot.

Ó, Chopin, tudtad-e már akkor,
hogy gyászmuzsikádat elorozza a vég –
(ez és a múltkori század);
s nem hallik közben a gyermekcsacsogás,
mert mutatóban születik csak az egyke,
kinek ínye alól már nem a tejfog
sejlik elő, és torkából nem anyanyelve
ömlik ide édes patakokban,
mint az anyatej,
hisz’ elhalkul vérében a a tárogató is.

3

Uram-Isten, tiéd ez az ország és a hatalom,
biztatva Téged mondogatom;
de elkomorulva ezt a hitem is lassan föladom.
Elvenni más sincs, nincs az az Isten,
aki győzne erővel a Semmin.

Lám, odaértem, hogy nemcsak ontom a mérgem,
de káromlom mindama szentet,
és téged, Uram,
kik idelöktek a pöcegödörbe,
és nem imádkoznak, mert jobb a dolguk a mennyben;
és hagyják fölsorakozni a tengernyi rohadékot,
akik leokádják a Keresztet,
és megbüntetik azt, aki védi
puszta körömmel és a tiszta tűz erejével;
mert szent az a tűz, mint ama Szűz is - - ,
de az Ő szárnya remeg, és ömlik a könnye,
gyengül és búslakodik,
mert tudja, hogy Fiának újra jönnie kell,
ide, erre a földre.

Eljönni bizony, mert tűrheti-e,
ami itt van?!
Szenti Ferenc
Chopin  Gyászindulójára
(részlet)

A vacsora, a tánc zaja elült, a vidéki szállodára
a folyam felől csönd és könnyű nyári pára ereszkedett,
a környékbeli kohóból hallatszott csak néha némi dübörgés.
Dolgoztam is, meg nem is, vigadtam is, meg nem is az este,
most néztem a holdfényt, ráesett a paplanomra,
a vendégeim mélyeket szuszogtak az egybenyíló
szomszéd szobában. Meghitt volt a sugár, a szuszogás,
a döndülések, meg a víz szaga, ahogy a könnyű széllel
bekavargott a nyitott ablakon.
Egy telefonon járattam agyam, - hívjam, ne hívjam?
Elmúlt éjfél, a készülék az éjjeliszekrényen feketéllett.
Nem is az időpont tartott vissza, vagyok annyira komisz,
inkább, hogy mit mondok neki, - a városában mulattunk?
Felemeltem, bejelentkezett a porta, kellemes női hang.
Suttogva kértem a városi számot.
- Nem veszik fel. Parancsol még valamit?
Bizalmas, nyugodt volt a hangja, két szinttel lentebbről
olyan tisztán, melegen csengett,
mellettem feküdve sem szólhatott volna közelebbről.
Beszélgettünk.
Figyeltem az árnyak végtelen lassú mozgását a falon.
Őszinte szavaink, - már nem is a Hold -
különös világgal lobogtak,
beszűrve az éj fekete márványkupoláját.
Kondult a kohó, a nehéz harang.
Megirigyeltek akkor minket mind a szentek
fönn, a csillagos sötétben.
Nem mentem le hozzá, hogy a varázst
a hétköznapok aprópénzére beváltsam.
Amikor hajnalodott, tűnődő szemembe lövellt
az újjászülető égi hatalom áldó glóriája.



Lehoczki Károly
Elgurult gyöngyök
A kulcs volt minden baj okozója. Meg a két ház. Mindkettő az öregasszonyé. Egyik örökség, a kisebbik. A másik saját építésű, a nagyobbik. Amikor a fia megnősült, a kicsi házban kezdték el az asszonnyal közös életüket. Az asszony nagydarab, nagyhangú. A férfi aprócska, vékonycsontú, csendes ember. Teltek az évek, megszülettek a gyerekek. A férfi még kisebb lett, az asszony még nagyobb. Egyszer azután az öregasszony gondolt egy nagyot. „Megöregedtem, magam vagyok, a gyerekek meg egyre többen. Nagy nekem ez a nagyház, elég lenne a kicsi is.” Így azután egy nyári reggelen azt mondta a fiának, „édes fiam, cseréljük el a két házat. Én a kicsiben is elférek, nektek pedig itt lesz ez a tágas, nagy. Sokan vagytok már, könnyebb lesz így.” „Köszönjük édesanyám”, örömködött az ember. Otthon az asszony is örült az ötletnek. „Éppen ideje már, hogy a vénasszonynak eszébe jutott”!

                                                                         Tovább>>>

P. Szabó Mária
A kulcs
Lépj a holdfénybe
A drágakő a farkas lábnyoma
Ezüstragyogás, extázis és testek
Örvénylő forgataga
Az el nem követett bűnök
Hadának súlya
Bújj ide hozzám
Mert hideg van, hideg van újra

2005

Virág Balázs
LÉPJ A HOLDFÉNYBE
Én mégis várom, hogy a vízözönben
- míg bárkám alján reszketek alant -
lecsendesül az örvénylés köröttem,
s az olajággal megjön a galamb.

Baranyi Ferenc
MÁNIA
        Az aluljáróban minden olyan, mint máskor.   Vidáman, talán egy kicsit fütyörészve sietsz az üvegajtók felé, amelyek előtt zöld alapra festett, talpas M-betű jelzi, hogy itt a lejárat a metróba.
Körülötted ismeretlen arcok mindenütt. Egy vézna, magas fiú siet be a zöldablakos trafikba, melletted ifjú pár húz el összebújva, mindkettőn műszálas dzseki lebeg, egyformának tűnnek a hosszú kócos hajukkal, felhőtlenül fiatalok, együtt sincsenek még negyvenévesek. Irigyled őket, mert sugárzik róluk az üres zsebű boldogság, amire te már csak bor mellett emlékezel néha.
Belépsz a nyitott üvegajtón, zöld egyenruhás ellenőr ül a fülkében, közönyös tekintete átsuhan rajtad álmosan. Jegyet kotorsz elő, kezeled, átsietsz a lyukasztódobozok között, megállsz egy pillanatra meglepetten, mintha sejtenél valamit, aztán ráteszed a lábad a gördülő gumiszalagra, s bal kezeddel megfogod a hűségesen melletted suhanó fekete karfát. Alattad most törik derékba a szalag, már a lépcső szegényén kandikál ki fényesre suvikszolt félcipőd.

                                                                        Tovább>>>

Köves József
Mozgólépcső
Nem ismerlek,
és nem tudom milyen
barát vagy. Talán idegen
számodra minden gondolat,
de készen állsz, hogy befogadd,
ha néhány percre  még figyelmedet
magamra tudom vonni,
mint képeslap, vagy furcsa régi holmi,
padlás porában talált ócskaság.
Hihetetlen számomra e világ!
Még most is, most,
hogy búcsúzkodni kéne,
megtorpanok.
Templomajtóban fordul így a néne:
keresztet vet, térdet hajt, visszapillant,
Istent, vagy angyalt keres, mely elillant.
Most hogy jön ez ide?
Hiszen tudod!
Vagy nem érzel egy csöpp áhítatot
minden búcsúnál, minden eltűnésnél?
Évekig minden nap levéltömeg,
aztán egyszerre elfelejtenek.

Ha akarod, vagy akarom,
a címem megváltoztatom.
Nincs könnyes búcsú, nincs harag,
nem is voltál,
mégis elhagytalak.
Kamarás Klára
BÚCSÚ E-MAIL-BEN

Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
(utánirat)
…sebes, fényes láng.
Kosztolányi


Röpima, ússz a fellegekben,
pompás dolgokra bátor;
de jó előre hagyj el engem,
törj fel hamvam porából.

Fellegekben járva ne rettenj
a nagy vonzás tanától:
hagyj engem, szökj magasba menten,
mutatkozz, gladiátor.

Fölhámon szín, másé, sajátja;
a bölcs kéj, tudjuk, meggyötör;
ige, irány jól kitalálva:
eleve a felszínre tör.

Bárdos László
Röpima
Arany Tóth Katalin
ÚTON…
Egyszer majd nem jön senki az úton.
A jövő, csak tétlen teher.
Vállunkon visszük a múltat,
a jelen múló perceivel.

*

A halál kínját már
kriptába húznád,
de még rabságba ejt
a remény. Apró mozaikká
törtek benned a képek: léted,
múló tünemény.

Rémült félelmed olykor
révületbe téved.
Én csak nézlek.
Nézlek, s hallgatok.
Idegen csend sző át
minden gondolatot.

Hogy menni,
vagy maradni volna jó,
s ha menni kell, kitart-e
végig az útravaló…?
Nem jön sehonnan válasz.
Csak egy-egy kézfogásnyi
támasz, mit fáradt
lelkednek adhatok.

Megbékélni, elfogadni kéne,
mi ellen nincs tett, se szó!
De ki mondja meg, születni,
vagy halni könnyebb,
e hosszú percek, melyek
bábaként a halálba visznek,
még meddig, meddig köveznek?!
S hogy a Szeretet…
ugye, az, mindvégig
jelenvaló?

Hű hited lassan
az Úr zászlajára tűzöd,
s az aggok bölcs békéjével
tűröd, ahogy erőid semmivé
foszlanak. Könnyem, képzelt
templomok oltárára fakad.

*

Hollók köröznek az égen.
A reggel sápadt, borús és hideg.
Lágy szirmú árvácskákat takarnak
a fák ágairól hulló őszi levelek.

2008. november 4.

Betonra
Szállt meleg
A Nyár sugár-nyelve
Aszfalt forró csókja
Az életkedvem

Forgó rózsa-nap
Hajlik felettem
Lábom előtt megállt
A viragos-park csendje
Bár titkon itt nem jár senki
Egyedül csak az én cipőm kopog
Kavarog a rovátkás járdán
S visszhangozza naplementig

Ragyog mögöttem
A tűzfényű út
Köt nékem szikrából
Csillagos koszorút
Vándornak e kőoszlopos tér
Hogy megpihenjék
Nekem csak jelzés
Hogy mere menjek

Bárányfelhős kék ég
Tarajos óceán
Visz engem az országút porán
Körbe a világ tetején

Toronto 1978
D. Nagy László
FORGÓ RÓZSA-NAP

A nap sugarai szikrázva pattantak vissza a frissen hullott hóról és a fák ágain ugrándozva kergetőztek, mint afféle tavaszi részegségre ébredt fenyőrigók. Vagy cinegék? – gondolkodott el az ablak előtt állva Baranyai, az író. – Igen, ezek a kis sárga hasú tollgombócok, amelyek az ablakpárkányon csipegetik a kiszórt szemet. Durci, a jóllakott tigrisbundás, lusta járású – mit járású?  vonulású – házi kedvenc meg ott lapul a belső párkányon a meleg radiátor fölött, és izgalomtól remegő szájjal, nyafogva figyeli őket, és úgy tesz, mintha bármikor átnyúlhatna értük az üvegen. Mintha csupán az ő akaratán múlna a létük vagy nemlétük. Igen ám, de valamennyien tudják, hogy az üveg bár átlátszó, mégsem átjárható. Félni ugyan nem kell, de az óvatosság sose árt… A cinege rárepül a kitett tálra, felcsippenti a szemet, aztán átlibben az ablak előtti hatalmas fenyő biztonságot adó vékonyka ágára, s onnét ad hálát a gondoskodásért hangos csiviteléssel. A macska meg eljátsza a félelmetes fenevadat remegő állkapoccsal, vinnyogva, de ha megéhezik, megkeresi a tányérját a konyhában a mosogató alatt, és kényelmesen csámcsogva befalja a konzerv kaját. Mindenki játsza a maga szerepét – állapította meg Baranyai az író.– A nap süt, a fények szikráznak, a cinegék elcsenik az eléjük szórt fagyos magot, a remegő állú macska pedig békésen csámcsog a konzerv fölött.
                                                                         Tovább>>>

T. Ágoston László
A macska, meg a cinege

...hogy akarom a tüzet, a napot,
hiszen a romokat öleli szemem:
zsugorin ücsörög a szavakon;

fekete sivataga nem idegen:
felemel, ahogyan a palota
a falakat emeli; kaloda
lesz a kapu, vakolata – lepereg.

Kapukon – ütök, ülök a padokon
s lesem: a moha rohan a falon;
az eszem eliszom? el akarom!
de zavar a talaj, ahogy a borom!

Legyen a ma oda, neked adom
mosolyom! igazi titok a homok
ereje, a – vagyok aki vagyok...

Göd, 2001. szeptember 2.

Sárközi László
Rohanj velem!

A nyáréjszaka hangjait hársillatú szél repíti.
Az éj zúgó bogarait lámpám fénye megszédíti.
A tücsök elhallgatott. Megunta tán a nótát?
Vagy hangol? S aztán legott eljátszik még egy strófát

Fetykó Judit
Csend

Click here to add text.
Következő oldal>>>
Remsey Jenő: A művész felesége
Hozzászólás és nyílvános üzenet kűldése itt>>>